Születésem szerint nem vagyok cigány. Éppen csak, anyám nagy bánatára, valahogy sose tudok a seggemen megülni. Hajtott mindig a vérem, hogy menjek. Anyám érezte ezt, és - túllépve százszor is önmagán - azt is érezte, hogy nem szabad visszatartania, akármit akarok is csinálni, vagy akármerre is akarok menni, mert hajt a vérem, és ha bezár, tán az ablakon keresztül fogok elszökni.

Érettségi után így hát, amikor nem vettek fel az egyetemre, szabad teret kaptam. Egy darabig még a városomban maradtam, munkanélküli voltam, aztán mindenfélét próbálgattam: dolgoztam gyárban soron, voltam iskolabüfés, takarítónő, nagyon sokszor részeg, majd egy kiábrándítóan másnapos reggelen, „véletlen” információk segítségével (nincsenek véletlenek!) végül útnak indultam, csak a szomszédos Bécsig. Ott kaptam a nyakamba először három gyereket, aztán később egy másik családnál kettőt. Megtapasztaltam, milyen az, ha nem szabad együtt mosnom a ruháimat a „családommal”, mert más a baktériumflóránk (naná hogy csakazért is együtt mostam); megtapasztaltam, milyen érzés ha a gyerek elmeséli délután a papának, hogy a mama ordibált a Ginával reggel, mert a Gina ügyetlen és buta (aznap dühömben ráöntöttem a vázából a virág állott vizét a mama fogkeféjére, hátha valami szájfertőzést kap és többet nem ordibál); és megtapasztaltam a négyéves Mara bizalommal teli puha kezecskéjét az enyémben, mert a gyerekek mindig többet tudnak a világról mint a felnőttek.

Aztán onnan is eljöttem. Jártam Európát. Prágából hazafelé autóstopoltam úgy, hogy a pasas molesztálni kezdett. Álltam Skócia egyik eldugott kisvárosában az utcán éjjel kettőkor egyedül úgy, hogy az alkalmi (és meglehetősen részeg) haverok egyszercsak nélkülem indultak haza. Amikor Belfastba ért a vonatom, éppen nemzeti ünnep volt: az egyik, Andrássy út méretű útja este hétkor tök üres volt, csak harckocsik hajtottak néha végig rajta, és katonák feküdtek az árokban mindenféle fegyverekkel (de az utat ők is meg tudták nekem mondani :-)). Barcelonában mutogatós bácsi lengette a micsodáját, és ezt olyan nagyon viccesnek találtam, hogy sírtam a röhögéstől.

És nagyon sok szépet láttam… és értettem már, hogy miért hív és vár engem a világ, tele csodákkal, gyönyörűségekkel.

Jártam olyan helyen, ahol mindenki más is szeret kézzel enni és mezítláb járni, nem csak én; láttam embereket csudatisztán kacagni, amikor elvileg nem sok okuk volt erre.

Kártya pedig sehol sem bukkant fel az életemben. Nem volt rá szükségem. Éreztem, ha menni kellett, és mentem; a kérdésekre a válaszokat pedig kiolvastam a felhőkből, vagy a szél irányából - némi lírával körítve. És ha nem tettem azt, amiről éreztem, hogy tenni kell, belebetegedtem, szó szerint.

Aztán egyre idősebb lettem (na, még most sem vagyok vén), mégis elvégeztem az egyetemet (közgazdász-szociológus lettem), és kezdtem vágyni otthonra, családra, gyerekre. Lett is, három gyönyörű lányom született.

A csavargás pedig most abbamaradt, bár, már kezdem érezni, hogy csak egy időre, és eljön még a nap, amikor újra útnak indulok.

De a mozgás, az utazás hiánya bizonytalanná tett. Hogy ezért-e, vagy másért, de ekkor ajándékozott meg az Úr, a Szakállas Ott Fent, a cigánykártyával. Áldott légy érte, köszönöm Uram. A megérzéseim, a megálmodásaim újra ki tudják fejezni magukat; csak ránézek a lapokra, és üzenetté olvadnak össze, mint annakidején a szívdobbanások, a falevelek, vagy a vízcseppek. Az üzenetek nem tőlem jönnek, én csak tolmácsolok… Remélem, nem csak a magam örömére.