Nyolc éves voltam, amikor elhatároztam, kitanulom a boszorkány mesterséget. Nagyjából akkor, amikor Rawling tanárnő kitalálta a Harry Potter figurát. (Milyen jó lenne, ha azt mondhatnám, Harry hatására lettem boszi, és hat évvel fiatalabb lennék :-))
Először békával próbáltam a varázslatot, még meg is pusziltam. De igyekeztem tyúkkal is jóban lenni, hátha kitanulom a nyelvét, hátha kikotyogja a titkait.

Kezdetben lasszóval kellett fogni az áldozataimat, akik csak mosolyogtak a legújabb heppemen. Egyszer aztán megfordítottam a dolgot. Akkoriban Rumann Elza volt a padtársam, Siklóson laktunk éppen. Pénteken Zus (Elzus) elmesélte, hogy a hétvégén eljön hozzájuk a keresztanyja Kaposvárról. Valami fontos bejelentéssel. Kivetettem kártyán, hogy beteg, valószínűleg rákos. De nem mondtam meg Zusnak, hanem ráírtam egy papírra, azt kenyérgalacsinnal lepecsételtem, a hüvelykujjunk közé szorítottuk, rátettük száradni a fűtőtestre, azután elrejtettük a tábla mögé, hogy hétfőig egyikünk se férjen hozzá.
Hétfőn feltűnt a többieknek is a pusmogásunk. Igencsak nem volt ellenemre, hogy nyilvánosan bontsunk „borítékot”. Csak annyit kértem, Zus is írja fel, mi volt a bejelentés. Ez a cédula is Krémer Zitához került, aki fő jótanuló volt. Ő olvasta fel az én jóslatomat. Zus kétségbeesetten sírni kezdett, dühöngeni, sőt, meg is ütött. Krémer felolvasta a ő céduláját is. „Márti hozzánk költözik.” Erre ellenem fordult az osztály haragja, hogy most már tényleg elég a hülyeségeimből. Így utólag tiszta szerencse, hogy belépett a Manci néni, azzal a föltett szándékkal, hogy nyelvtan órát tartson. Helyette egy komplett boszorkánypert kellett levezényelnie. A vége az lett, hogy osztályfőnöki idézést kapott anyám: „Osztálytársára lelki terrort gyakorol!”
Mire anyám hazaért, már ott volt nálunk Márti és Zus. Márti levette a parókáját és kopasz fejét meghajtva kért bocsánatot Zus nevében is. Elmondta, sikertelen volt a kemoterápia és azért költözik a húgához, mert a családban akar meghalni.
Ma sem tudom, mit tettem volna anyám helyében, főleg pedig, mi lett volna helyes. Minden esetre ő odaadta a kártyámat Mártinak, és azt parancsolta, minden nap látogassam meg. Csak együtt vethetünk kártyát. Így kísértem el a halálba egy embert, kártyával a kezében. Sok botrány volt közben, mert Zus szülei támadták anyámat, aki visszakozott, de akkor már késő volt: beszökdöstem Mártihoz. Azóta sem nevettem annyit, mint ővele az utolsó óráiban. Az első "igazi" vetőkártyát is tőle kaptam: fényes lapos, 56 darabos változatot a magam rajzolta 36 lapos mellé, amihez viszont egy selyem tartót hímezett. Azt hiszem ő volt az első, aki szívből támogatott, és teljesen komolyan vette a kártyavető tehetségemet.