Ezért nem meglepő, hogy csodabogárnak tartanak azért, amit csinálok.
A gyerekkoromra visszagondolva, mindig kilógtam a sorból. (Mint ez a tincs a frufrumból.)

.....

Visszahúzódó, csendes és főleg szófogadó voltam, aki mindig a mesekönyveket bújta. Hamar megtanultam olvasni és elsős korom óta rendszeresen én nyertem meg a szépolvasás versenyeket. A tanító nénim osztályról osztályra hurcolt, hogy bemutassa, hogyan kell olvasni. Akkor még nem értettem, miért volt különleges az, ami nekem magától értetődő volt. Erre csak később jöttem rá. Azért tetszett mindenkinek az olvasásom, mert szabályosan eljátszottam a történetet. Mindegyik szereplőt más hangszínen, érzéssel szólaltattam meg. Beleéltem  magam az ő szerepükbe. Ezért volt hiteles amit csináltam. Persze a nyeréshez nem volt elég csak a szépolvasás, hanem az élvezetes előadás után el kellett mondanom, miről szólt a történet, sőt, még le is kellett rajzolni.  

Felső tagozatban a színjátszás és a szavalás társult hobbyként az olvasás mellé. Nem volt véletlen, hiszen mindkettőnél más életébe, az adott élethelyzetébe kellett beleképzelnem magam úgy, hogy tisztában voltam azzal, hogy csak szerepet játszok. 8. osztályos koromban az osztályfőnököm tette fel életem legmeghökkentőbb kérdését pályaválasztás előtt. Nem gondoltam-e arra, hogy a színészi pályát válasszam. Nagyon magától értetődő volt a kérdés, nekem azonban eszembe sem jutott, hogy színész legyek. Inkább más irányba indultam el. Ez volt az első útkereszteződés, amin irányt változtathatott volna az életem. Megmaradtam „meseközelben” és óvónő lettem. Nincs is annál csodálatosabb érzés, mint a csillogó szemű gyerekeknek mesélni, bábozni, rajzolni és énekelni. 

Ugyanilyen csillogó tekintetekkel találkozom a jóslások során. A kártya segítségével kimondok olyan dolgokat, amit a hozzám fordulók mindig tudtak, de elhinni sosem merték.
Középiskolás tanulmányaim során kerültem közelebbi kapcsolatba a pszichológia tudományával. Akkor komolyan elgondolkodtam azon, hogy ezen a területen tanulok tovább. Ez volt a második útelágazás a sorsomban. Érdekelt a lélek, a sors a maga titkaival és akkor már éreztem, hogy nekem a segítés valamilyen formája a feladatom.
A pszichológiát ehhez nagyon tudományosnak és száraznak találtam. Engem a gyakorlati oldala jobban izgatott. Hogyan tudok a leghatékonyabban segíteni úgy, hogy ne tűnjön segítésnek?...
Ezt a módszert találtam meg a kártyavetésben!
A cigánykártya képei annyira kifejezőek, beszédesek és egyértelműen választ adnak az egyértelműen feltett kérdésre, megvilágítva a segítő és gátló tényezőket és a dolog végkimenetelét is. Szerelem lett első látásra! Azaz második látásra, mert ha jól emlékszem, 12-13 éves korom körül találkoztam már ugyanezzel a kisméretű, soklapos cigánykártyával. Azt nem tudom, honnan keveredett a házhoz, de a Hűség és a Látogatás lapok képeire határozottan emlékszem.

Azzal kezdtem, hogy „A sors útjai kifürkészhetetlenek… vagy mégsem?” Visszagondolva sokszor tapasztaltam, hogy a sors már jóval korábban felvillantotta, megmutatta, hogy mi a terve velem. Ekkor mutatta be először a kártyát, amit persze akkor szimpla szórakozásnak vettem. De tudat alatt egész életemben mégis arra készültem, hogy vele foglalkozzak: meseolvasás, mesemondás, színjátszás, empatikus képességek fejlesztése, szociális érzékenység, segíteni akarás, pszichológia, elengedhetetlen feltételei a kártyavetésnek.

Elérhetőségeim:

E-mail:
Telefon: