Akkor már hetek óta nyitott szemmel jártam. Még ha csak kifliért ugrottam el a kis boltba, akkor is ügyeltem a külsőmre, elvégre sosem lehet tudni!
Aztán egy nyálkás, szürke novemberi reggelen munkába sietve megláttam Őt.
Állt a sarkon, mint aki vár valakire, ide-oda nézelődött. Próbáltam elkapni a tekintetét, de rám se hederített. Pedig aznap különösen jó formában voltam. És okkal reménykedtem: kivetettem magamnak reggel cigánykártyán, hogy találkozni fogok valakivel, aki örömöt és boldogságot hoz az életembe.
Megálltam a buszmegállóban (nem is kellett buszra szállnom) és figyelni kezdtem. Gondoltam, meglesem kire vár. Már ekkor éreztem, hogy kell nekem. Több, mint fél órán át figyeltem. Néha elmozdult őrhelyéről, tett néhány lépést - ilyenkor startra készen álltam -, majd lemondóan visszabattyogott a sarokra. Be-benézett a kis közértbe, mintha onnan várna valakit - talán ott dolgozik, aki miatt itt strázsál???
Ám ahogy egyre tovább figyeltem, úgy kezdett erősödni bennem a gondolat, hogy csak céltalanul ácsorog. Nem vár ő senkire. Megdobbant a szívem. Pont hozzám való. Fiatal, gyönyörű szemei vannak, fekete lobonca: igazán az esetem. Imádom az ilyen kívül vadóc, belül csupaszív (mert biztosan az) alakokat. (Bár megjegyzem, kicsit ápolatlannak tűnt, de majd én kezelésbe veszem - tervezgettem). Tény, hogy általában jók a megérzéseim, a kártya is jót ígért, ezért is váltam egyre bizakodóbbá.
Ekkor rájöttem, hogy el fogok késni a munkahelyemről. Elindultam hát. Felé. Elhatároztam, hogy megszólítom. Ahogy közeledtem, rám nézett, én elmosolyodtam, ő meg, mint aki észre sem vette, elfordult.
Na nem - gondoltam - ráerőltetni azért nem fogom magam. Itt van egy helyes, kedves lány (én), ez meg csak úgy keresztülnéz rajta. Hát pukkadjon meg! Elhaladtam mellette, majd vagy ötven lépés után visszanéztem. Titokban persze arra vártam, hogy ott jön mögöttem, de nem. Viszont nézett! Messziről, de határozottan engem! Kedvem lett volna visszarohanni hozzá, de a büszkeségem (meg a főnökömtől való szentbeszéd a késésem miatt) visszatartott.
Egész nap nem bírtam kiverni a fejemből. Már láttam magunkat boldogan: reggelente ő ébreszt, és nagyokat bolondozunk, és sokat kirándulunk, és én mindent megadok neki, és nagyon-nagyon szeretjük egymást! Ettől kezdve két héten át minden reggel találkoztunk. Szombat és vasárnap is, bár ilyenkor csak alibi köröket tettem, de addigra már hittem, hogy engem vár, miattam van ott reggelente - majd később már este is.
Már nem fordult el, ha rámosolyodtam. De azért éreztem, nem lesz könnyű meghódítanom. Láttam rajta, hogy valaki nagyon elbánt vele, nehéz lehet a szívébe férkőzni. De nem adtam fel.
A barátnőim eközben tiszta hülyének tartottak, azt kérdezték, miért nem hirdetek inkább. Ott vannak az újságok, az Internet. Ráadásul vannak ilyen témájú fórumok is, leírom az elvárásaimat és majd csak jelentkezik valaki.
Persze - gondoltam - mert ez csak így megy. Nekem ez nem jön be. Nekem kell a személyes kontaktus, akár az első pillanat varázsa, akár a hosszas ismeretség utáni fellángolás, de az Internetről maximum könyvet rendelek, bár a könyvesbolt hangulatától az is nagyon messze van!
De ekkor már azt is tudtam, hogy nem én leszek az, aki megteszi az első lépést. Elvégre tudnia KELL, hogy miatta járok arra minden nap.
Várni fogok - határoztam el. Addig, amíg csak kell. Újból megkérdeztem a kártyát, és a Hűség lapot húztam.

Ez további reményt adott.
És nem is kellett olyan sokáig várnom. Hiszen pontosan egy hónapja megtört a jég, azóta velem él!
Aznap - amikor munkából hazafelé jöttem - elindult utánam és hazáig követett.
Cigánynak neveztem el, és még sosem volt ilyen édes, bozontos, hűséges kutyám.