Nem olyan egyszerű az élet munkanélküliként, mint ahogyan azt az egyszeri ember gondolja. Először is ott a vészes pénzhiány. Aztán az a frusztráló érzés, hogy te senkinek sem kellesz (és most kivételesen nem pasiról van szó, bár arról is beszélhetnénk). Hiába küldözgeted az önéletrajzokat, válaszra sem méltatnak. Jobb esetben behívnak állásinterjúra, majd azután életbe lép az előző mondat második fele.
Szóval teljes a letargia. Se pasi, se állás. Még jó, hogy kártyavetésből csurran-cseppen, de ha valaki megkérdezi, hol dolgozom, mégsem adhatok jósnős névjegyet.
Tegnap este muszáj volt megkérdeznem a kártyát, mire számíthatok állás ügyben. A húzott lapokat látva nem akartam hinni a szememnek: Üzenet, Váratlan öröm, Sok pénz

Ez túl szép ahhoz, hogy beteljesüljön. Főleg, hogy az utóbbi egy hétben egyetlen önéletrajzot sem küldtem el. De ha sok pénz, akkor elvállalom.
Így hát reggel (na jó, tízkor) amikor felkeltem és megnyitottam a levelezéseimet, már éreztem: ez az én napom lesz. Meg is jelent a fejvadász cég üzenete. Na nézzük, melyik jó nevű cégnél leszek irodavezető?
Tisztelt Pályázó! Köszönettel vettük pályázatát. A keresés első fázisa lezárult, és sajnálatunkra megbízónk a rendelkezésre álló információk alapján az Ön anyagát nem választotta ki, ezért ebben az állás pályázatban sajnos nem tudtunk segíteni Önnek. Bízunk benne, hogy a későbbiekben lesz lehetőségünk sikeres együttműködésre.
A francba! (Ezt már nem ő írta.). Akkor miről beszél a kártya? És ahogy ezen morfondírozom, a fodrászom hív. Pontosabban a volt fodrászom, mert mióta munka nélkül létezem, azóta az extrákat parkolópályára helyeztem. Szóval hív, hogy az egyik vendégének a cége mintha kifejezetten engem keresne a több millió magyar munkavállaló közül, olyan pontosan a személyiségemre illik az, amit elvárnak az ideális jelölttől. Nosza, telefon az illetékesnek. Közben fityiszt mutatok a még mindig a monitoron bámuló elutasító levélnek, csókot dobok a kártyának, és már látom magam kiskosztümben (hú de utálom, de ha sok pénz, hát sok pénz, azt is bevállalom) céges mobillal a kezemben és autóval a kiskosztümös fenekem alatt… Mire kisfőnök a telefonban közli, hogy az állást már betöltötték, de remek alkalmi munkát tud ajánlani, és még azt is megsúgja, hogy onnan bedolgozhatom magam a cégbe.
Ha alkalmi, alkalmi, de sok pénz, hát egye fene.. Csoportos tájékoztató itt és itt aznap délután, holnap már kezdhetek is, viszhall. És leteszi. Na azért én se most jöttem le a falvédőről – mondaná megboldogult drága nagymamám –, visszahívom, hogy az idő pénz, gyanús nekem ez a tuti állás, miről is van szó. Aszongya’, hogy kapok egy területet és az ott lévő összes üzlet vezetőjével vagy dolgozójával ki kell töltetni egy kérdőívet, és már vágja is a körzetemet.
Hohó, ott dolgozik a volt pasim, aki azóta már tutira megbánta, hogy elhagyott, csak most büszkeségből nem keres. Igaz, hogy a rendőrségen, és ott kétlem, hogy lenne bármiféle üzlet… De egy nyomorék kávéautomata csak van. Legfeljebb azt faggatom addig, amíg nem válaszol. A cégért mindent!
Ekkor már tudtam, hogy bármilyen keveset ajánlanak is, elfogadom. Hiszen az, hogy nagy eséllyel, legálisan, munkával igazolt alibivel összefussak az ex-el, hát az kihagyhatatlan!
A tájékoztatóra érve rájöttem, hogy minden korombeli vénségnek van állandó munkája, csak nekem nincs, mert az itt jelen lévők átlagéletkora 19 év. Azzal együtt, hogy én erősen rontottam a statisztikát.
Az oktató volt egyedül hozzám hasonló korosztály, de természetesen mint pasi szörnyű! Stikában csináltam is egy fotót róla a mobilommal, kizárólag terápiás célzattal. Mármint, ha nagyon szar kedvünk lenne Ilkával, csak előkapjuk és garantált a fél órás vihogás.
Ez különben biztos valami defekt nálam, hogy minden pasiról beugrik egy (rajz)filmfigura, de ha csak annyit mondok, hogy róla Mr. Bean, akkor nem hinném, hogy bővebb személyleírást kéne adnom.
Végighallgattam, hogyan kell kitölteni a kérdőíveket, bár az italautomatákra nem tértek ki, de mindegy, kellően kreatív vagyok, megoldom.
Az oktatás unalmasabb részeinél elképzeltem, hogyan hagyta otthon reggel Mr. Bean a mackóját, és mivel kellően vizuális típus vagyok, csak nagy erőfeszítés árán tudtam visszatartani a kitörni készülő röhögést.
A végén sorba kellett állni, hogy megkapjuk a  kérdőíveket és a szerződésünket. Mivel nagyon kellett pisilni, pofátlanul beelőztem mindenkit, „bocs, sietnem kell haza, megszoptatni a picit” dumával. Ekkor kellett volna észrevennem a furcsa tekinteteteket, de én élvezem meghökkenteni az embereket. Gyanús lehetett volna az is, hogy mindenki kis plasztiklapocskát tart a kezében, én meg ásványvizes palackot, de nem volt gyanús.
Végre megkapom a szerződést, tölteném ki, mire a nevem után rögtön az első kérdés, hogy „diákigazolvány száma”. És amilyen hülye vagyok, még meg is kérdezem:
– A személyi igazolvány számra gondolnak?
Halk röhögés hátulról.
– Nem. A diákigazolványra. Oda van írva – válaszolja gyépéseknek (gyógypedagógiásoknak) való hangsúllyal Mr. Bean.
– De nekem az nincs – mondom.
– Elvesztetted – és nem is kérdezi, inkább kijelenti.
– Nem. 35 éves vagyok, nem járok iskolába – felelem sértetten.
Cseppet sem halk, mondhatni piszok hangos röhögés hátulról.
– De ez diákmunka – és már Mr. Bean-ből is kibuggyan a röhögés.
Lehet fogadásokat kötni, hogy mennyire pirultam el. Ám érdemes a nagyon-nagyon szintnél  kezdeni a tétet.
És szerintem Mr. Bean gondolatolvasó! Kivárt és most veri le rajtam az egész délutáni vele és mackójával kapcsolatos vicces gondolataimat, mert kegyelemdöfésként még utánam szólt:
– Láttam én, hogy nem egyetemista vagy.
Egy pillanatra azt éreztem, mindjárt szexuális kapcsolatra szólítom fel valamelyik felmenőjével, de disztingváltam, és jól tettem, mert a sor mellett elhaladva hallottam, amint az egyik diákigazolvány-számmal rendelkező hímnemű édesen vigasztalón odasúgta nekem:
– Ne törődj vele bébi, ez robot, te majd találsz magadnak valami fényűző melót.

És ismét sikerült az autómig eljutni bőgés nélkül.