Napok óta nem láttam Vizslás Károlyt. Pontosan 8 napja és 18 órája, mióta szembesült a padon kivetett kártyákkal. Eleinte nagyon hiányzott. Később nagyon-nagyon. Nem értettem a távolmaradását, hiszen attól, hogy elmenekült két ilyen idióta nőszemélytől, még nem kellene új helyet keresnie a Frakk legeltetésére. Úgy tűnik, minden hidat fel akar égetni maga mögött, biztos, ami biztos alapon- gondoltam, és már-már belenyugodtam. Így az utóbbi napokban a térre érve már nem az volt az első, hogy felmérjem a terepet, ott van-e. Ma reggel azonban extrán magam alatt voltam, így a kártyához fordultam, mi várható, látom-e még őt valaha? Váratlan öröm, Hűség, Utazás

Na nem! A váratlan öröm legutóbb se jött be, ez valami tév-lap, figyelnem kell az igazi jelentését, és átrajzolni. Egyre jobban érlelődik bennem a gondolat, hogy kinevezem Átverés lapjának.
És a Hűség? Hűséges hozzám? De hogyan, ha lényegében nem is ismerjük egymást? Vagy?? Egyszerűen csak a rajzon lévő kutyát jelzi a lap? Na nem! Még egy kutya ide nem jön, az biztos!!
No és az utazás? Elköltözött volna? Végülis, ha így végig gondolom, összeáll a kép. De mi a Váratlan öröm? Az, amit hinni szeretnék? Hogy ott lesz? Hát jó, adjuk meg az esélyt. Hajmosás; a kozmetikus megint megúszta, mindig túl hirtelen jön a helyzet, hát elő a borotvát.. , aztán gondos ruhaválasztás.
Fél órával a szokásosnál korábban indultunk el Cigánnyal, átragadt rá az izgalmam, már nagyon mehetnékje volt. Ezért nem egyenesen a térre mentünk, már úgyis régóta terveztem a közeli kiserdő feltérképezését. Cigányt levettem a pórázról, és uzsgyi, már rohant is be az ismeretlenbe! Nem pánikoltam, ha hívom, visszajön, ismerem.
Már amikor nem tarja fogva szörnyű karmaival a bogáncs! Éppen azon gondolkodtam, mennyivel izgalmasabb hely ez egy kutya számára, mint  a tér, amikor kétségbeesett vonyítást hallok. Rohanok, hát Cigány egy bogáncsültetvény közepén csücsül és néz kétségbeesetten nagy bociszemeivel – más se nagyon látszott belőle a rengeteg beleragadt gubacstól –, hogy na most ments meg gazdi..
Hívtam, csalogattam, de moccanni se tudott, és olyan szemmel nézett rám, mint aki azt akarja mondani, hogy van ám nekem annyi eszem, hogy ne itt töltsem a hátralévő életem, csakhogy nem tudok szabadulni.
Értem. Meg kell közelítenem. Egyébként is ideje a térre indulni, különben mi a fenének borotváltam le már épp gyantázási hosszra megnövesztett gyantáznivalóimat... Így hát behatoltam a dzsumbulyba (kár, hogy van szövegkörnyezet, különben feltehettem volna rejtvénynek, vajon ki tudja, mit jelent a dzsumbuly; mint ahogy másik két kedvenc szavamnál is – „csicsog” ill. „morcsos” – igen érdekes megoldásokat szoktam hallani), megmentettem Cigányt, és megszabadítottam a beleragadt bogáncsoktól. Vagyis a nagyjától, ehhez fésű kell, a sajátomat már mégse áldozom fel erre a célra. Mentőakcióm közben persze az én lábamat is összekarcolta a gaz, így mindketten kellően leharcolt állapotban indultunk a térre.
Amint kiléptünk a fák közül, Cigány boldog csaholásba kezdett. És ebben a pillanatban rájöttem, hogy nem kell átértelmeznem a Váratlan öröm lapját. Cigány és Frakk a viszontlátás örömében már hancúroztak, Károlyom pedig ott állt a maga valójában tőlem két lépésnyire.
– Szia! – indított fantáziadúsan.
– Rég láttalak – válaszoltam, mert ösztönösen tudtam, hogy ha egyszerűen visszaköszönök, azzal végleg elvágom a társalgás fonalát.
– Hát igen, nyaraltam.
– Frakkal?
– Á, haverokkal.
Juhéj, nem nővel! Vagy csak kíméletes..
Ezután megtudtam, hogy Frakk elhelyezése megoldhatatlan probléma volt, így kutyapanzióba kellett adnia.
– Ó, én vigyáztam volna rá. – csúszott ki a számon.
– Gondoltam rá. De nem mertelek megkérni.
– Miért? Olyan sárkánynak tűnök, aki válasz helyett gondolkodás nélkül tüzet okádik?
Elnevette magát.
– Dehogy. Csak hogy sózzak rád egy kutyát a sajátod mellé? Nem is ismersz. És én se téged.
– Barna Rozi vagyok. – nyújtottam a kezem. És baromi büszke voltam magamra, hogy ilyen frappánsan alakítom a beszélgetést.
– Virág Károly… Most mit nevetsz? – kérdezte, bár szerintem amit én produkáltam, az a nevetéstől fényévekre volt. Konkrétan könnyezve röhögtem.
– És nem haragszol meg, ha elmondom?
– Nem… Vagyis de.. Attól függ. – nézett rám hamisan.
És ettől elolvadtam.
– Így neveztünk el. Mármint Károlynak.
– Kivel? És miért? – értetlenkedett, de a nevetés nem tűnt el a szeméből.
– Ilkával. A barátnőmmel. És azért, mert ha egy vizsla olyan fantáziadús nevet kap, hogy Frakk, akkor a gazdája csakis Károly bácsi lehet. És hát van egy beteges szenvedélyünk, mégpedig, hogy mindenkinek fedőnevet adunk. Te lettél Vizslás Károly. – vallottam.
 Ezen már ő is röhögött.
– Nem unatkoztok a barátnőddel, azt látom. – mondta – De meg fogsz lepődni, nem sokat tévedtetek. Csak pont fordítva történt minden. Ha valakit Károlynak neveznek el az elvetemült szülei, ráadásul vizslát kap a haverjaitól, akkor azt csakis Frakknak hívhatja.
 Őrület! Ez a pasi ismeri az iróniát! Ez a gyengém! Elvesztem..
És éreztem! Itt az idő, most vagy soha, ezt a labdát le kell ütnöm!
– És Irma néni meg a macskák? – kérdeztem.
Egy pillanatra lemerevedett, aztán hangosan felnevetett.
– Nincsenek macskák. És Irma néni sincs. Kettesben élünk Frakkal, ha ide akarsz kilyukadni.- és megint az a szívdöglesztő nézés!
– Jaaaaj, nem azért kérdeztem – próbáltam menteni, ami menthető – csak adta magát, hogy Frakk, meg Károly bácsi, meg izé.. Irma néni – de kb. annyira voltam hihető, mintha azt akartam volna bebizonyítani, hogy Cigány kan kutya létére 8 nap alatt lekölykezett.
– Aha – hagyta rám pajzán tekintettel.
– Egyébként régóta figyellek titeket – kezdte meglepő komolysággal a hangjában.
 Jézusom, most fogja elmondani, hogy szerinte van egy kis futamunk Ilkával, – célozva ezzel a múltkori kártya-témára – és hogy jobb lenne, ha a környékbeli gyermekek védelme érdekében távol tartanám magam a tértől. És tőle. – futott át az agyamon.
– Szóval figyeltelek téged és Cigányt, és néztem, hogy olyan szép…
 A francba! 16 évesen pirultam el utoljára, amikor a plátói szerelmem az iskola büféjében rám szegezte gyönyörűséges tekintetét. Ám akkor is kiderült, hogy pirulásom fölöslegesnek bizonyult, ugyanis a vágyakozó pillantások a mögöttem lévő polcon található kakaós csigáknak szóltak...
És most eme vallomás hallatán vén fejjel ismét elpirultam. De mielőtt megszólalhattam volna, befejezte a mondatot:
– …a Cigány bundája.
Szerencsére humorérzékem vészhelyzetben soha nem hagy cserben, így ahelyett, hogy elküldtem volna a kedves szüléjéhez – fél szemmel konstatálva Cigány csimbókokban lógó szőrcsomóit- ezt mondtam:
– Aha. Tudod, a kiserdő bogáncsosában tartjuk karban.
 És ismét szembesülhettem Virág-Vizslás Károly  múltkori, döbbent „ennek a nőnek elmentek otthonról” tekintetével…