Az elmúlt két napomat a Munkaügyi Központ előadásán töltöttem. Szögezzük le: nem önszántamból. Aki munkanélkülinek regisztráltatja magát (ide jutottam..), annak kötelező, különben nem kap járulékot. Ám legyen. Megnéztem, milyen élményekkel távozom majd e két nap után:

Társaság, Betegség, Halál

A lapokat meglátva a jegyzetfüzet mellé betettem az éppen olvasott könyvemet, ez a 3 lap nem sok jót ígért: konkrétan halálra fogom unni magam.
A kártya ismét nem hazudott: Harminc ember egy szűk kis teremben (és ugyanez klónozva még másik három helyiségben), ahol többek között arról van szó, mely internetes portálokon találhatunk munkát (afelett nyugodtan hunyjunk szemet, hogy a harminc emberből huszonhatnak nincs netes hozzáférése). Ám nem akarok szkeptikusnak tűnni, tudom, ha a harmincból csak egynek is segít, már nem voltunk ott haszontalanul.. kár, hogy nem én vagyok az az egy.
Az első órában próbáltam feszülten figyelni, még érdekes is volt. Mindenkinek be kellett mutatkoznia. Valahogy úgy, ahogy János tette: „ János vagyok, feketén biztonsági őr, ezért holnap nem is tudok jönni, mert őrködök, de ugye megkapom az igazolást, hogy részt vettem?”
Kedvencem Magdi volt. A három diplomájával és ugyanannyi nyelvvizsgájával úgy hiszem, nem sok újat hallott az előadáson..
A második óra után feladtam, és amikor elővettem a könyvem, bezsebelhettem a mellettem ülők irigykedő pillantásait. Éreztem én, hogy a hátsó sorba kell ülnöm!
Ha először úgy is éreztem, hogy ez a tanfolyam hiábavaló, most mégiscsak rájöttem, hogy gazdagodtam valamivel. Mégpedig azzal a felismeréssel, hogy fejtágításon nem Para-Kovács Imrét kell olvasni, mert egy idő után gyanús lesz, hogy mi vált ki belőlem folyamatos röhögést a járulékszámolás szövevényes útvesztőiben. Ám míg szünetben a többiek rezignáltan battyogtak a büfé felé, én könyvemet az asztalra téve feltörő röhögésemnek utat engedve frissen és üdén kávéztam.
Volna… Mert valaki rám köszönt. Első pillanatban megismertem drága Aranka (ex)barátnőm hangját, ezért ahogy felnéztem, az arcomon már láthatta a viszontlátás marha nagy örömének megnyilvánulását. A fintort. De nagyobb volt az unalma (vagy mint később kiderült, a dicsekvés utáni vágya), mintsem ilyen apróságokra adjon.
– Szia! – köszönt újra.
– Szia!
Rögtön eszembe jutott Károlyommal való találkozásom, hogy bezzeg nála a „rég láttalak”-kal indítottam, holott Arankát (hála az égnek) még régebben. Most már értem a reggeli lapokat: Arankával való összefutásom élménye egyenlő a halállal. Kérdezés nélkül elregélte, hogy ő se marketingasszisztens már – mintha magamtól nem jöttem volna rá, miért van itt –, viszont a pasik folyamatos ostromának van kitéve. (Erről különben mindig is híres volt, hogy akár az etióp éhezőkről is képes magára, azon belül is a pasiügyeire terelni a szót… Bár el kell ismernem, nem jó a hasonlat,  mert baromira nem foglalkoztatja semmi, ami kívül esik a saját kis tíz méteres territóriumán.)
És elmesélte! Tételesen a következő hímneműek estek belé halálos szerelembe az elmúlt néhány hétben, de ő kivétel nélkül mindet visszautasította. Természetesen.
– a villanyszerelő, aki  kicserélte a kiégett izzót a hálószobájában
– az új postás
– a még újabb postás
– a volt főnöke
– a strandon a mellette napozó görög szobortestű, aki miután megpillantotta Aranka – kissé szétfolyó – idomait, fittyet hányt a barátnőjére
– az új szomszédja
– végezetül a mostani előadáson mellette ülő sorstársa
Szerintem én voltam az egyetlen, aki hálát adott az égnek, amikor vége lett a szünetnek; annak pedig különösen, hogy Aranka a másik előadóhoz tartozott.
Utána azért magamba szálltam és elgondolkodtam: hogy lehet az, hogy Aranka két hét alatt ennyi pasit meghódít (lényegében bárhol megjelenik, lába előtt hever az ellenkező nem), nekem meg két hónap alatt nem sikerült nemhogy hét, de egyetlen példányt sem felmutatnom??