Most, visszamenőleg már tudom, miért értem én annyit. Akkor is tudtam, talán jobban mint most, csak máshogyan. A Mester erre is felnyitotta a szememet.
Günter azért tudott ilyen jó áron adni, mert bosnyák lánynak mondott. Tehát egy muszlin szüzet ajánlott fel Omarnak. Az ilyesminek pedig komoly ára van. Főleg úgy, hogy addig tartja el, ameddig akarja. Ha elveszi, elég érte száz kecske, de akkor el is kell tartania. És egy csomó norma kezd rá vonatkozni.
Persze Günter nem volt olyan hülye, hogy azt mondja, én teljesen és naprakészen muszlin vagyok, hanem csak azt állított, hogy alapjában az, így is jó nagyot hazudott. Viszont a szőnyegkereskedő nőt teljesen meggyőzte, mert ugye mi más lehetne bizonyíték, mint hogy értek a perzsákhoz. Úgyhogy az igazi vizsga nem is annyira Omar volt, ő már látott fényképről, azóta a sok szexuális izgalomtól csak duzzadt a mellem, meg amúgy is teltem, szépültem. Randa, a szőnyeges nő vizsgáztatott teljesen feltűnés nélkül, úgy mellékesen elbeszélgetve a szőnyegekről. Mondta, hogy a Csalog papa megtanított, csak most kaptárban van.
– Gefangen – bólogatott Günter, ami foglyot jelent, úgyhogy teljesen igaz. Csak ő a háttérben azt a mesét költötte erről, hogy a hite miatt csukták le az öreget a jugó komcsik.
Szóval büfé voltam csomózásban, mintában, sorba raktam a szőnyegeket érték szerint, mert Randa arra kért, segítsek, ha már ott toporgok.
Omar azt vette meg, ami a szememben a legkevésbé tűnt értékesnek. Mivel még igazi szafavídát nem láttam azt gondoltam, ez is csak hamisítvány lehet. Nem az volt.
Szóval ez volt az első vizsga, aztán vittek Randa családjához, ahol a lába közé is bepiszkáltak és máris jöhetett az én muszlin képzésem.
Randáról itt annyi a fontos, hogy Renda és Rindi között volt valahol a nevének helyes ejtése, de a Randa nagyon illett rá. Otthon, náluk, egy Frankfurt melletti házban, minden teljesen muszlin szokás szerint volt. ők voltak a tekintélyes helyi török közösség szellemi vezérei, vallási irányítói és adószedői.
Ahogy kezdtem elhelyezkedni, Randa odajött négy ezermárkással és egy olyan kis nyakbaakasztós valamivel, amit a szörfösök használnak. Vízhatlan, belefér némi pénz és kész.
– Ha ideadod azt a sok gezemice márkát, amit a csizmádban puhítasz, megkapod ezt. Látod, mi komolyan vesszük a hitünket, és az védelmez, ahogy itt körülnéztél, aligha hiszed, hogy négy ezer márkáért vétkezünk.
– Azt tényleg nem hiszem. Csak az a szafavída szőnyeg többet ért, amit Omar a múltkor megvett.
– Olcsón kapta volna, ha annyiért veszi. Itthonról vittük be, hogy lássuk, mit tudsz. Nézd, ott a párja – nevetett Randa. Közben a zsebébe gyűrte az én lábaszgú márkámat.
– Nekem négyezer egyszáz van – mondtam.
Erre megszámolta. Láttam, nagyon elgondolkodott.
– Honnan van még száz? – kérdezte.
– Honnan tudja, mennyi van? – kérdeztem vissza magabiztosan. Egy szűz magabiztosságával, ahogy azt ma már látom.
Randa szemében zöld fény villant. Azután odaadott egy százast.
Így hát lett nekem egy kis szörfös nyakbavalóm, benne a vagyonom és kezdtem magam egészen jól érezni. Eddig stimmelt a kivetés, lássuk, hogyan tovább. Apropó, kivetés. Azt a százast a kártyámért kaptam. Zálogba. Günter azt mondta, hagyjam nála a paklit, mert ki tudja, mit szólnak, ha megtalálják.
– Ember, légy eszednél, még a pinádba is benéznek, hát persze, hogy mindenedet végigvizsgálják!
– Nálad hagyom a paklit, de te nem értékelek.
– Adok érte betétet.
– Mennyit?
– Tíz márkát.
Ebből tudtam, neki nagyon fontos a dolog, fel is tornásztam százra a betétet. Magamban pedig arra gondoltam, a kivetésemet már úgyis tudom kívülről, majd fejben nézegetem, mint a Polgár lányok a sakkot. Ha pedig újabb kivetés kell, hát majd találok valamit. Nem is akármit, azóta a cigánykártya történetének egyik legnagyobb változását hozta ez az ötlet.
De egyelőre csak azt a furcsa fényt villantotta fel Randa szemében a kártyabetét, amúgy csak nézegettem magamban azt a kivetést, amit lépésről lépésre megéltem, és csodáltam a cigánykártya mély igazságát.