Eljött tehát Marika és serényen dolgozni kezdett. Nagymosásra alkalmas idő volt, úgyhogy igyekezett a kertbe a nagy ruháskosárral. Teregetni, amíg szépen sütött a nap. Lábát szegte. Kifordult a bokája és cipóvá dagadt. Lefektettem a vendégszobában. Angol nyelvű adót keresett magának a tévében, azt jobban értette. Estére érte jött az élettársa kocsin.
Két hét után újra munkába állt Marika. A férjem finoman emlékeztette, hogy a mosógépben időzár van, csak a mosás befejezése után néhány perccel engedi kinyitni az ajtaját. Marika felháborodottan közölte, hogy tudja.
– Akkor ki feszítette fel a zárat? – kérdezte a férjem.
– Nem hiszem, hogy gyerek lett volna – válaszolta Marika, mert megérezte, ha a gyerekekre hivatkozik, azonnal elküldjük.
– Akkor ki?
Marika elsírta magát. Bizonygatta, jól tudja, mi az időzár, ő igyekezett. Még aznap beletörte a kulcsát a bejárati ajtóba. A németeknél ugyanis sok zárba recével felfelé kell dugni a kulcsot.
Férjem ezúttal már fifikásan kérdezett.
– Itt a kulcsom, nyissa ki vele az ajtót – nyomta Marika kezébe a kulcsot.
Marika fordítva dugta be, már ameddig belement.
– A sajátomat jól dugtam, csak most próbáltam meg, milyen is fordítva bedugni.

Másnap gyalog jött haza két nagy szatyorral.
– Hol a kocsi? – kérdeztem döbbenten.
– A parkolóban hagytam, mert meg kell keresnem a pótkulcsot.
Ebből tudtam, hogy elvesztette a kocsi kulcsát.
– Ott van a kulcsos fiókban.
– Tudom! – vágta rá, és ezzel meglepett.
Alig lepett meg azzal, hogy nem találta a pótkulcsot. Már amikor azt mondta „Tudom”, akkor rájöttem, tegnap miért érdeklődik olyan elővigyázatosan a pótkulcsok felől. Úgy álcázta, mintha a beletörött kulcs és a kényszerű zárcsere miatt aggódna, van-e mindenhová pótkulcs. Pedig csak azt akarta kipuhatolni, hol az autóé, mert azt ezek szerint tegnap elvesztette. Ma pedig a pótkulcsot veszítette el.
– Hová szoktad tenni a kulcsot? – kérdeztem azzal a nyugodt hangsúllyal, amivel drogosokat szoktam faggatni annak idején.
– A pénztárcámba, arra nagyon vigyázok, itt is van.
Na, erre mondaná a szabadkai vizsgálótiszt:
– Nem életszerű – és lekeverne egy akkora pofont, hogy a fal adná a másikat. Én azonban türelmes voltam:
– Oda, az aprópénzesbe?
– Hát persze.
– Próbáljuk bele a másik pótkulcsot.
– Az hol van?
– A fiókban. A másik kocsié.
– Az nagyobb.
– Honnan tudod?
– Láttam.
– Miért kérdezted, hol van?
– Csak úgy.
– Van lukas zsebed?
– Nincs – válaszolta, de a jobb keze elindult a nadrágzsebe felé. A vizsgálótiszttől tudom, hogy figyelni kell ezt az önkéntelen mozdulatot.

Taxival mentem a bolt parkolójába, hazavitettem a kocsit a garázsba és a boltban cédulákat tettek ki a telefonszámommal. Délutánra meglett a kulcs. Az egyik pad lécei közé volt beszorulva.
Azt már nem is kérdeztem Marikától, mit keresett azon a padon. Miért ücsörgött rajta. Én nem is tudtam, hogy ott van pad is, mert ha bevásárlás, akkor mozgás. Estére a férjemmel felállítottuk Marika első tételét:
„Legyen a napi okozott kár fizetésed duplája.”

Másnap teljesült a tétel. Marika ráégetett egy liter tejet a kerámia főzőlapra. Azóta is pöttyös, ha csak ránézek, bosszankodom.
Estére a férjemmel felállítottuk Marika második tételét:
„A zárak korszaka volt az aranykor.”
Másnapra taktikát változtatott Marika. Ugyan egyetlen hazugságát sem ismerte be, az eltűnt pótkulcsról sem akart tudni, de sokat kesergett és sírdogált azon, milyen ügyetlen, mennyi kárt okoz nekünk. Kötelességszerűen vigasztalgattam, sokat beszélgettünk, egyikünk sem végzett semmit.

Ez volt vele a legráfizetésesebb nap, mert elkéstem a boltból. Még mielőtt leparkoltam, láttam kisétálni a párt, akikről azt mondta a kártya:

(Ha kíváncsi vagy egy kártyalap jelentésére, klikkelj rá!)